A taizéi énekeket az egész magyar nyelvterületen ismerik. Pozsonytól Gyimesbükkig, és Törökkanizsától Zselízig éneklik a Jézus életemet vagy a Te vagy a fényt. A pesti Jézus Szíve Templomban is rendszeresen hallhatók a péntek esti imaórákon, szombat esti vigília miséken vagy a jezsuita nyolcason. Hogyan keletkeztek ezek az énekek, mi a történeti és lelki hátterük, hogyan terjedtek el az nyelvterületen? A cikk ezt próbálja meg dióhéjban bemutatni.

Kezdetek

A Taizéi Közösséget a második világháború alatt Roger testvér alapította, aki Svájc francia nyelvű részéből származott. Szándéka szerint különböző keresztény felekezetű férfiak kezdték el a közös életet a monasztikus hagyomány hármas fogadalma alapján. És mivel a szerzetesi élet Nyugat-Európában katolikus, a közösség lelkiségét elmélyítendő semmiféle liturgikus hagyománnyal nem számolhatott. A kezdetekkor biztosan megütközést keltett volna egy gregoriánt éneklő református közösség!

Mivel a protestáns hagyományban nagy szerepe van a zsoltároknak és a többszólamú éneklésnek, ezért a kezdetekkor bizonyára nem véletlenül fordultak a genfi zsoltárokhoz és a korálokhoz. Ezzel egyidőben – hangsúlyozandó ökumenikus mivoltukat – ismerkedtek meg a francia katolikus Egyházban fellépő liturgikus megújulási mozgalommal. Két jezsuita kötődésű zeneszerző különösen sokat tett azért, hogy a közösség liturgikus élete kialakuljon, és zeneisége vonzóvá lehessen.

Az egyikük a fiatal jezsuita Joseph Gelineau (1920–2008) volt, aki mélyreható tudományos kutatások után megújította a francia nyelvű zsoltározást, amelyet később angol nyelvre is adaptáltak. Ez a többszólamú zsoltározási mód ma a nyugati Egyházban széles körben elterjedt. Jacques Berthier (1923–1994) a másik zeneszerző, aki élete végéig a párizsi Szent Ignác jezsuita templom orgonistájaként szolgált. Kiváló képességekkel megáldott komponista volt, aki kezdetben a Gelineau-zsoltárokhoz antifónákat és különféle liturgikus darabokat írt a Közösség számára. A fiatal Taizé zenéje olyan szép és egyben markáns, hogy nemcsak a hatvanas évek lázadó diákjait ragadta meg, hanem a „szakmában” is komoly elismerést kapott.

A taizéi zenestílus kialakulása

A hatvanas évek diákforrongásainak hulláma egyre több keresőt sodort Taizébe is. A Közösség célja az volt, hogy az imádságba bevonja az odalátogató zarándokokat. Bármennyire fontos volt a monasztikus élet számára a kialakulóban levő saját francia nyelvű zene, bizonyos elvárásoknak pasztorális okokból meg kellett felelni.

A francia fiatalokon túl például nagy számban érkeztek németek, akik a francia nyelvű éneklésbe nem tudtak bekapcsolódni, vagy nem értették. Ezért elővették a középkori kánonokat, elsősorban a latin nyelvűeket, mert azok egyfajta semlegességet, vagy inkább nemzetek felettiséget, egyetemességet (katolicizmust) képviseltek. Ezek a kánonok nagyszerűen szóltak, és elmélyítették nemcsak a közösségi éneklést, hanem a személyes imádságot is. Nagy felfedezése, vagy inkább újra feltalálása volt ez a Közösségnek!

Az egyik alapító szerzetes, Robert testvér ezért megkereste Párizsban a Szent Ignác templomban a komponista Berthiert. Alapos konzultációk után kialakult egy hosszú és rendkívül gyümölcsöző kapcsolat a szerzetesek és a zeneszerző között. A közösség kiválasztotta a szöveget, Berthier pedig hallatlan beleérzéssel és tudással megtalálta a formát és a dallamot.

A hatvanas éveket követően egyre többen látogatták a Közösséget, a taizéi domb valóban nemzetközivé vált. Megindultak a nagy év végi európai találkozók is. Bízvást állíthatjuk, hogy a taizéi zene által áthatott közös imádságok jelentették az egyik, ha nem a legnagyobb vonzerőt.

A hetvenes évek alatt alakult ki az a repertoár, amit ma az egész világon „taizéi zenének” ismernek. Ennek jellegzetessége a repetitív (ismételgetős) stílus, ami nyugaton az Egyház hagyományában a rózsafüzér-imádság és a litánia-éneklésen, míg keleten a Jézus-imán keresztül mélyen gyökerezik.

Maga a Közösség nem adta fel monasztikus jellegét, így odahaza a Kiengesztelődés templomában a napi háromszori imaórán még mindig megszólalnak a Gelineau-féle zsoltárok, a Berthier-féle responzóriumok. Természetesen a csöndesebb őszi és tavaszi időszakokban ezek nagyobb hangsúlyt kapnak, mivel nyáron a monasztikus és liturgikus életet nagyban befolyásolja a hetenkénti turnusokban megjelenő több ezer lelkigyakorlatozó zarándok.

Magyar ajkakon

A taizéi zene magyarországi terjedése jól nyomon követhető és szerepe is egyértelműen meghatározható. Már a hetvenes években feltűntek a klasszikus Berthier kompozíciók: Bonum est confidere, Misericordias Domini, Ubi caritas stb. Rögtön szép és igényes magyar szövegük is született. Nem véletlenül, mivel ezeket Dr. Kecskés András, jeles nyelvész gondozta. Az ő közreműködésével együtt állítottuk össze az első magyar nyelvű taizéi énekeskönyvet, ami a Bécsben működő jezsuita Opus Mystici Corporis kiadó gondozásában jelent meg 1988-ban.

Ezzel egy időben indult meg a taizéi énekes felvételek sorozata, a legelső 1987-ben Várj és ne félj címmel. Kezdetben koronglemez (LP), majd zenekazetta (MC), végül pedig komapktlemez (CD) a média. A műhelymunkába bekapcsolódott Kecskés András fia, Kecskés Balázs is, aki velünk együtt nemcsak a szövegeket, hanem a zenei anyagot is nagy alapossággal tudta adaptálni a magyar nyelv sajátságait figyelembe véve. Gyakorlatilag a teljes taizéi énekes repertoár rendelkezésre áll magyarul. Ezen túl számos olyan darab is szerencsésen adaptálva lett, amelyek meghatározott liturgikus alkalmakra szólnak (impropériák, litániák, mise-ordináriumok, responzóriumok).

A taizéi zenei stílus a magyar katolikus liturgikus életben amolyan „kakukktojás”. A könnyűzenét kedvelőknek túl klasszikus, a hagyományőrzőknek túl modern. Ennek ellenére úgy tűnik, ez a stílus az, ami minden nemzedéket képes megszólítani, megtartva azt a komolyságot és igényességet, amit a liturgia megkövetel. Így a taizéi énekek nem könnyed dalok, hanem benső vágyak és felismerések vagy a szelíd öröm énekei, és nem is előadási darabok, amiket nagy komolysággal és különleges előadási manírokkal teszünk az oltárra. Ezért inkább szolgálják az egyéni és a közös imádság szépségét és a hitben való elmélyülést, azzal a természetességgel, amivel az embert megajándékozták, hogy ezen keresztül is tegyen mindent Istent nagyobb dicsőségére.

A taizéi énekek rendszeresen megszólalnak a pesti Jézus Szíve templomban. Havonta egyszer a jezsuita nyolcason, kéthetente a péntek esti imaórán, és hetente a szombat esti vigília misén. Néhány éve már van „taizés” húsvéti misszió is, amikor a szent három nap „hivatalos” liturgiáját viszi a csapat, de a közös imádságok, reflexiók, virrasztások lelki-zenei hátterét a taizéi énekek adják. Az utóbbi években kibontakozó műhelymunka pedig azt jelzi, igény van a taizéi zene komoly magyarországi integrálására, hogy az megfeleljen ne csak az egyén, hanem a közösség igényeinek, beleértve az Egyház hivatalos hozzáállását is. Természetesen: AMDG.